A jogosítvány története – 1. rész

A jogosítvány története – 1. rész

Manapság elképzelhetetlen, hogy vezetői engedély nélkül üljünk volán mögé. Meglepő, de az autózás hőskorában ez nem így volt.

„Menjen, ahogy tud”

1897. esztendejében a magyar kereskedelemügyi miniszter kijelentette, hogy „a benzin- és petróleummotorok általánosan elismert veszélytelenségüknél fogva hatósági felügyelet és ellenőrzés tárgyát nem képezik”. A sofőrök tudásával alig vagy egyáltalán nem törődtek, bárkinek megengedték a vezetést bejelentési kötelezettség nélkül. Akkoriban mindenki ismerősei révén, esetleg autodidakta módon sajátította el a vezetés tudományát. A legelterjedtebb gyakorlat szerint az autókereskedők vevőjüket felültették a „bakra” és megmutatták, hogy a különféle karok, pedálok és kapcsolók mire valók. Miután véget ért a rövid ismertető, kihajtottak a forgalomba, és rövid gyakorlás után magára hagyták az újdonsült vezetőt: menjen, ahogy tud…

Több jármű, több baleset, szükségessé vált az engedély

Rudnay Béla, Budapest főkapitánya 1901-ben elérkezettnek látta az időt a motoros közúti járművek közlekedésének szabályozására. Az első vizsgát június 14-én ünnepélyes keretek között tartották a Városliget szélén, a Dózsa György úti Velodrom garázsában. A kapitányság küldötte köszöntötte a résztvevőket, majd megszólalt a cigányzenekar, és néhány pohár bor elfogyasztása után kezdetét vette a sofőr- és műszaki vizsga. A jelölt, miután elméletből és műszaki ismeretekből kikérdezték, bekurblizta a motort, kipróbálta a dudát és lassan elindult. A vizsgáztató kívánságára jobbra-balra kanyarodott, majd tolatott és időnként megállt. Komolyabb orvosi vizsgálatot nem írtak elő, elég volt, ha valaki külsőleg egészségesnek látszott. Rövid, néhány percig tartó vizsga után a kifogástalan járművek egy római és arab számokból álló rendszámtáblát kaptak. A 13-as táblát nem adták ki, nehogy szerencsétlenül járjon gazdája. Folytatjuk.