Cikkünk első része ott ért véget, hogy 1901. június 14-én ünnepélyes keretek között megtörtént az első autóvezetői vizsga. A mai, jól átlátható rendszerig azonban még hosszú és rögös út vezetett.

A megkötések eleinte csak Budapestre vonatkoztak

A századforduló táján az országban még nem volt egységes autós rendelet, minden megyeszékhely önálló szabályokat alkotott. Mivel a Rudnay-féle rendelkezés csak Budapest területén volt hatályos, az a fura helyzet állt elő, hogy bárki keresztül-kasul autókázhatott az országban jogosítvány és forgalmi engedély nélkül. Ha valakinek mégis a fővárosba vezetett az útja, a vámhatárnál felült mellé egy rendőr, bekísérte a Mosonyi utcai rendőrkaszárnyába, ott megnézték a járművét, levizsgáztatták és kapott egy rendszámtáblát.

Szükségessé vált egy, az egész országot átfogó rendszer kialakítása

Magyarország egész területén 1910-ben vezették be a kötelező járművezetői engedélyt, a belügyminiszter az ország területét tizenöt gépjárműkerületre osztotta, így a rendszám alapján beazonosítható volt az autó. Ebben az évben 1047 rendszámtáblát adtak ki. 1912 márciusában létrejött az első állami sofőriskola, ahol a hivatásos tanulóknak kötelező volt 441 óra műhelygyakorlatot végezni, mivel úgy tartották helyesnek, hogy a kocsit az javítsa, aki vezeti. A forgalmi szabályokat viszonylag könnyen elsajátították a tanulók, hiszen csupán az indulás, a kanyarodás és nyitott autóban, a megállást jelző karjelzésekre szorítkozott. Az akkor létező mindössze négy közúti jelzőtábla jelentésének elsajátítása sem okozott problémát. Ekkoriban kezdett alábbhagyni a korábban tapasztalható autóellenesség, bár még mindig sokan voltak, akik fenntartással figyelték terjedését. Ez utóbbiak közé tartozott Ferenc József császár is, aki egy tízperces kocsikázás után nagy megkönnyebbüléssel kiszállt és kijelentette: „Az automobil alkalmas az emberek idegességének növelésére.”