A mai modern gépjárművek már segítenek a tulajnak, szerelőnek abban, hogy rájöjjenek, miért hibásodott meg. Erre szolgál az ún. on board diagnosis, azaz OBD fedélzeti diagnosztika, mely mára már minden új autó kötelező eleme.

Az OBD-k története

Az OBD fedélzeti autódiagnosztika mechanizmus tulajdonképpen egy motorellenőrző rendszer, mely a működésben lévő kocsi esetében folyamatosan figyelemmel kíséri a vele együttműködő szerkezeti egységek állapotát, működését. Földrészünkön EOBD-nek nevezik a technikát, mely az EURO 3 környezetvédelmi norma szabályozásához kapcsolódik. Utóbbi előírja, hogy minden ilyen rendszerben gyártott autót el kell látni a motor nem optimális működését jelző, műszerfalra szerelt jelzőlámpával, valamint egy külső vizsgálatot lehetővé tevő csatlakozóval.

Az eredeti, első verziójú OBD fedélzeti diagnosztikai mechanizmust még 1988-ban fejlesztették ki az USÁ-ban. A hozzá kapcsolódó műszaki előírások pedig a SAE szabványokban találhatóak meg. Az OBD lényege, hogy az autók ECU-jával (központi vezérlésével) kapcsolatban álló emisszió szabályozó rendszereket ellenőrizni kell. Az esetlegesen kialakuló hibákat egy műszerfalra szerelt hibaindikátor jelzi a sofőr számára. A megjelenő hibakódok értelmezésére külön kifejlesztettek hibakód kiolvasókat, melyekkel könnyedén megállapítható a meghibásodás oka. Földrészünkön az ISO írja elő az autógyártók számára a szabályozásokat. Az ISO 9141-et tekintik alapnormának, melyben kitérnek a diagnosztikai csatlakozóra, a diagnosztikai műszerre vonatkozó adatokra, akárcsak a protokoll vagy a csatlakozási paraméterek. Európában 2001-ben vezették be először az OBD2 szabványt a benzinmotoros autóknál, majd 2 évre rá a dízeleseknél, és végül 2005-től a teherautóknál. Az OBD2 minden, károsanyag-kibocsátással kapcsolatos meghibásodást egyből jelez a kocsi sofőrjének a jelzőlámpa segítségével. A mechanizmus csatlakozóján kiolvasott hibakódok értékei és paraméterei az összes autónál ugyanazt a jelentést hordozzák. Ellenben a hibakód-kiolvasáshoz alkalmazott adatprotokollok már különbözhetnek a különböző autógyártók esetében.

A hibakódok megfejtése

Az OBD2 szabvány alapján 5 karakterből tevődik össze egy hibakód: az első karakter mindig egy betű, míg a többi négy valamilyen szám. Az első karakter 4 féle lehet, mindig az autó alrendszerének valamely elemét jelöli: B a karosszéria (body), C a futómű (chassis), P a motor vagy hajtáslánc (powertrain) és végül az U a nem meghatározott (undefined). A második karakter minden esetben a kód illetékességét jelöli: a 0 a szabvány szerinti gyártófüggetlen kód, az 1 a gyártóspecifikus hibakód, a 2 a gyártófüggetlen kód, míg a 3 a P3000-3399 tartományban gyártófüggő, a P3400-3999 tartományban pedig gyártófüggetlen hibakód. A harmadik karakter a meghibásodott alkatrészcsoportot kódolja: az 1 és 2 az üzemanyag- és levegőrendszert, a 3 az égés- vagy gyújtáskimaradást, a 4 a járulékos emissziószabályozást, az 5 az alapjárat- és sebességszabályozó rendszert, a 6 vezérlőegységet és annak kimenő jeleit, és végül a 7 a hajtóművet. A negyedik és ötödik egy alkatrész azonosító karakter, pl. a P0506 az üresjárati fordulatszám szabályozási hibára utal, pontosabb az alacsony fordulatszámra.

Fontos még tudni, hogy a gyártófüggetlen szabványos P0-ás hibakódok mellé a különböző autógyártók még szabadon rendelhetnek hibaazonosító szövegeket a P1xxx tartományokhoz. De nem kell aggódni, a hibakód kiolvasó műszerek már ezeket is olvasni tudják, ám definiálásukhoz ismerni kell az érintett autógyártó hibakód táblázatát.