A mai modern gépjárművek már segítenek a tulajnak, szerelőnek abban, hogy rájöjjenek, miért hibásodott meg. Erre szolgál az ún. on board diagnosis, azaz OBD fedélzeti diagnosztika, mely mára már minden új autó kötelező eleme.
Az OBD fedélzeti autódiagnosztika mechanizmus tulajdonképpen egy motorellenőrző rendszer, mely a működésben lévő kocsi esetében folyamatosan figyelemmel kíséri a vele együttműködő szerkezeti egységek állapotát, működését. Földrészünkön EOBD-nek nevezik a technikát, mely az EURO 3 környezetvédelmi norma szabályozásához kapcsolódik. Utóbbi előírja, hogy minden ilyen rendszerben gyártott autót el kell látni a motor nem optimális működését jelző, műszerfalra szerelt jelzőlámpával, valamint egy külső vizsgálatot lehetővé tevő csatlakozóval.
Az eredeti, első verziójú OBD fedélzeti diagnosztikai mechanizmust még 1988-ban fejlesztették ki az USÁ-ban. A hozzá kapcsolódó műszaki előírások pedig a SAE szabványokban találhatóak meg. Az OBD lényege, hogy az autók ECU-jával (központi vezérlésével) kapcsolatban álló emisszió szabályozó rendszereket ellenőrizni kell. Az esetlegesen kialakuló hibákat egy műszerfalra szerelt hibaindikátor jelzi a sofőr számára. A megjelenő hibakódok értelmezésére külön kifejlesztettek hibakód kiolvasókat, melyekkel könnyedén megállapítható a meghibásodás oka. Földrészünkön az ISO írja elő az autógyártók számára a szabályozásokat. Az ISO 9141-et tekintik alapnormának, melyben kitérnek a diagnosztikai csatlakozóra, a diagnosztikai műszerre vonatkozó adatokra, akárcsak a protokoll vagy a csatlakozási paraméterek. Európában 2001-ben vezették be először az OBD2 szabványt a benzinmotoros autóknál, majd 2 évre rá a dízeleseknél, és végül 2005-től a teherautóknál. Az OBD2 minden, károsanyag-kibocsátással kapcsolatos meghibásodást egyből jelez a kocsi sofőrjének a jelzőlámpa segítségével. A mechanizmus csatlakozóján kiolvasott hibakódok értékei és paraméterei az összes autónál ugyanazt a jelentést hordozzák. Ellenben a hibakód-kiolvasáshoz alkalmazott adatprotokollok már különbözhetnek a különböző autógyártók esetében.
Az OBD2 szabvány alapján 5 karakterből tevődik össze egy hibakód: az első karakter mindig egy betű, míg a többi négy valamilyen szám. Az első karakter 4 féle lehet, mindig az autó alrendszerének valamely elemét jelöli: B a karosszéria (body), C a futómű (chassis), P a motor vagy hajtáslánc (powertrain) és végül az U a nem meghatározott (undefined). A második karakter minden esetben a kód illetékességét jelöli: a 0 a szabvány szerinti gyártófüggetlen kód, az 1 a gyártóspecifikus hibakód, a 2 a gyártófüggetlen kód, míg a 3 a P3000-3399 tartományban gyártófüggő, a P3400-3999 tartományban pedig gyártófüggetlen hibakód. A harmadik karakter a meghibásodott alkatrészcsoportot kódolja: az 1 és 2 az üzemanyag- és levegőrendszert, a 3 az égés- vagy gyújtáskimaradást, a 4 a járulékos emissziószabályozást, az 5 az alapjárat- és sebességszabályozó rendszert, a 6 vezérlőegységet és annak kimenő jeleit, és végül a 7 a hajtóművet. A negyedik és ötödik egy alkatrész azonosító karakter, pl. a P0506 az üresjárati fordulatszám szabályozási hibára utal, pontosabb az alacsony fordulatszámra.
Fontos még tudni, hogy a gyártófüggetlen szabványos P0-ás hibakódok mellé a különböző autógyártók még szabadon rendelhetnek hibaazonosító szövegeket a P1xxx tartományokhoz. De nem kell aggódni, a hibakód kiolvasó műszerek már ezeket is olvasni tudják, ám definiálásukhoz ismerni kell az érintett autógyártó hibakód táblázatát.
A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa.
Adatvédelmi szabályzat